Zajlik az élet! Közeleg a nagy megmérettetés, túl vagyok életem első triatlonversenyén (orfűi FélIronman, 6:14) és ma egyéni csúccsal megkerültem a Balcsit bringával (5:25) - na de ezekről majd később! :-)

Ugyanis nem meséltem még a bringázásról, pedig a leghosszabb szám, a verseny felét teszi ki kb. időben. Azt olvastam a felkészülés elején, hogy csak az fogjon bele Ironman-felkészülésbe, aki nagyon szeret bringázni, mert abból sok lesz. Én szerencsére imádok biciklizni, és ez csak erősödött az elmúlt hónapokban.

Na nem a felkészülés elején. Akkor ugyanis nem tud kimenni az ember (a hideg még csak-csak, arról is írok majd, de a csúszós utak a veszélyesek), így aztán kér a Jézuskától egy görgőt, felcuccolja rá a bringáját, és tekeri, mint az őrült a fűtött szobában. A görgő praktikusan szobabringát csinál az ember biciklijéből, de azért nem egy nagy élmény. A normál szobabicikli sem lenne az. Elég hangos, az ember nézi a tévét közben, és mindig attól fél, hogy leugrik a görgőről a bringa (ez amúgy viszonylag lehetetlen) és a delikvens beleszáll a képernyőbe. Mivel az idei tél elég hosszú volt, március 3-án tudtam először kimenni, addig 14-szer tekertem bent, a legtöbb 2:30 volt, de ezek örökkévalóságnak tűntek. Húúú, annyira jó volt végre kiszabadulni!!

Persze az első időkben Michelin-babaként be kell öltözni (lásd alább, időnként még símaszkkal is kiegészítve), amikor tekertem, sosem fáztam - kivéve a lábujjaim. Ez a tipikus, mert az ugye nem mozog, de hiába a két zokni + bazi vastag neoprén kamásli, 2 óra után gyakorlatilag nem érzed a lábfejed, és elég borzasztó érzés. Szóval ilyen hidegben sem lehet túl sokat menni, de ha nincs csapadék, legalább lehet kint tekerni.

Hú, nagyon vártam már a meleget. Az egyik korábbi posztban már utaltam rá, márciusban vettem egy új bringát. Egy velem egyidős, muzeális acél Atalám volt, a 80-as évek elejének csúcsmodellje. A most szóba jöhető lehetőségek az alubringa (100 körül), az alubringa karbonvillával (ugyanis az alumínium nagyon könnyű, csak nem rugalmas és így törik, ezért kell - főleg a magyar utakra - a rugalmas villa; 100 és 250 között), valamint a karbonbringa (250 és a csillagos ég között) voltak. Használt bringákban gondolkodtam, és a középső megoldásban. Végül egy gyönyörű, remek állapotú piros Fuji bringát vettem menő Shimano Ultegra szettel (ez egy jó széria, váltók, fékek, hajtókar), és eszméletlenül szeretek vele menni.

Két problémával szembesültem, ezekkel részben most is küzdök.

1. A bringán kulcskérdés a helyes beállítás (erről egyébként könyvtárnyi irodalom és ezer óra videó van a neten). Ez egy lassú és fájdalmas érzékenységvizsgálat, ahol mondjuk a kormány távolsága (szakszóval a kormányszár, azaz a stucni hossza), a nyereg és a kormány magassága, valamint a nyereg horizontális pozíciója változtatható (itt 1-3 centi játéktérről van szó maximum) - magyarul állítasz pár centit a fenti paraméterek valamelyikén, tekersz 2-3 órát, és akkor érzed, hogy mi nem jó. Fájhat a derekad, a hátad, a térded, a csuklód és a nyakad - nekem utóbbi fájt szerencsére egyedül, mert túl alacsonyan volt a kormány, és ahogy előre néztem, elfáradt a nyakam. Szerintem bő hónap volt, mire kitapasztaltam a helyes beállítást és pozíciót. Összességében átváltás van az aerodinamikus és a kényelmes beállítás között, persze függően pl. a bringás hajlékonyságától (mondjuk úgy, hogy ez nem az erősségem), én pedig a kényelmeset választottam.
   
   A dologba külön pikantériát hoz, ami nem látszik a fenti képen de fog majd lejjebb, hogy mivel a triatlonversenyeken nem lehet bolyban menni (tehát nem lehet a szélárnyékot kihasználni - ez viccen kívül kb. plusz 10 km/h-t jelent amúgy), a tökéletes időfutampozíció (amikor egyedül mész) eléréséhez szerencsés könyöklőt tenni a bringára. Na azt megszokni és tökéletesen beállítani több száz kilométer és csomó szerelés eredménye (nem hiszitek el, mennyit szívtam vele), de kb. egy hónapja már ez is tökéletes, szinte már nem is szeretek máshogy tekerni, csak a könyöklőre támaszkodva.
   
   
2. A másik gond pedig az erőm beosztása. Úszni, mint mondtam, nem tudok, viszont már abban is megy egy kb. egyenletes tempó. A versenyen persze látszott a "kb." ereje itt, de erről majd később. Futni viszont már tényleg futottam annyit, hogy képes vagyok tetszőleges távot 6:00 és 6:15 közötti kilométerekkel, gyakorlatilag fix pulzussal lenyomni. Na a bringán ez még nem megy. Nem bírom ki, hogy ne nyomjam, mint süket a csengőt (mondjuk 140-145-ös pulzussal a megcélzott 127 helyett), aztán amikor leszállok és elmegyek futni, csak szédelgek. Ez hatványozottan igaz a szembeszélre, amikor a 127-es pulzus marha lassú tempóra elég, így persze nyomom, 150-es pulzus, 22 km/h, sírás határa és ordibálás a széllel meg a természettel (csak azért merem ezt leírni, mert megkérdeztem mást is és nem én vagyok az egyetlen ezzel a viselkedéssel :D). Szóval egyszerűen meg kell tanulnom beosztani az erőmet a bringán is, mert az Ironman egy olyan félmaratoni verseny, ami előtt történetesen úszik, teker és fut kicsit az ember...
   
   

Egyébiránt hétközben 1-2 rövid, pörgős bringázást nyomok (mondjuk másfél óra), hétvégén meg tekerek legalább egy, de néha két hosszút (3-4 óra) és az utóbbi időben mindig futok is utána. Nagyjából 27-28-as átlagra vagyok belőve, és az érdi emelkedőn nyomtam eddig a leggyorsabbat, 74 km/h-t - persze nem felfelé. :-) A Pest környéki útvonalakat (7-es út, 1-es út, 6-os út, 510-es út, 10-es és 11-es út) már viszonylag unom, ezért imádom, ha hétvégén valahova elutazunk és mehetek új utakon. Persze marha fontos a frissítés (erről is tervezek külön posztot), szóval 40-50 percenként lenyomok egy csokit, banánt, mostanában szendvicset, és persze iszom az izotóniás italt rendesen.

Zárásként megmutatom két túrámat. Az egyik a maximális hátszél, Zamárdiból megállás nélkül haza, 32-es átlag, sosem nyomtam még ilyen gyorsan. A másik pedig nagy szembeszéllel induló és nagy hátszéllel végződő Balaton-nagykör Zamárdiból nyugat felé Tihanyig.

Hoppá, ez a poszt hosszabb lett, mint hittem, úgyhogy mégse írok most az első versenyélményeimről - legyen az a következő bejegyzés témája (BREAKING: benne neoprénes képpel)! :-) Addig is alább nagy büszkeségem, a Touron a hegyi menőknek járó pöttyös trikó - a kép pont a fent említett Balaton-nagykör után készült. Ebben persze hülyén néz ki, ha lassan vánszorgok egy hegyen, de igyekszem ezt elkerülni és pörgős áttétellel feltekerni...